Az özönvíz vége
"Megemlékezék pedig az Isten Noéról, és minden vadról, minden baromról, mely ő vele a bárkában vala: és szelet bocsáta az Isten a földre, és a vizek megapadának. És bezárulának a mélység forrásai s az ég csatornái; és megszűnt az eső az égből. És elmenének a vizek a földről folyton fogyván, és százötven nap múlva megfogyatkozának a vizek."
(1Móz 8: 1 -3)
Honn n jött ez a sok víz? És hová távozott? Olvashattuk korábban, hogy a teremtés második napján Isten szétválasztotta a kiterjesztéssel a vizeket a vizektől. Ez materiálisan a folyékony és gáznemű anyagok szétválasztását jelentette. A föld bolygót (és sok más égitestet is) viszonylag vastag légkör borít, amelynek egy része víz, vagy bizonyos helyzetben vízzé alakítható gáz (gőz, metán, CO2. H2, O2… stb.). Ezek az anyagok a mi bolygónk körül is megtalálhatók, és sokkal ritkábban a bolygóközi térben is. Másfelől viszont a föld belsejében lévő folyékony anyag nagy része jelenünk környezetében lávának, magmának nevezhető. E két féle természeti erő csapott össze. Ez a hatalmas égi-földi vihar több százezer, sőt egy-két millió évig is tartott. Ez idő alatt pusztult ki az a makroklíma, amit ma a dinoszauruszok kihalásának nevezünk. Az addig szelíd földi környezet most pokoli hellyé változott egy időre. Víz volt bőven (akár a szomszéd bolygóról is át lehetett vezényelni – mint a Mars-kutatások is mutatják; de a Napon is volt bőven hidrogén, ami oxigénnel egyesítve szintén vízzé ég el… stb.); a föld mélyén nyugvó magma, pedig újra és újra visszaolvadt, és felszínre tört, ahogyan a megvadult tektonikális mozgások szárazföldeket építettek, és kontinensnyi területeket nyeltek el. A lemezmozgások is felgyorsultak, mint amikor a hideg vízbe olajat csepegtetünk, és hevíteni kezdjük, majd felülről erőteljesen permetezzük. Nem nehéz elképzelni, hogy forrpont közelében mi történik az olajcseppel, és a körülötte lévő vízzel.
De Isten végre véget vetett ennek a rémálomnak, s lehetővé tette a további fejlemények kibontakozását.
"A bárka, pedig a hetedik hónapban, a hónak tizenhetedik napján, megfeneklett az Ararát hegyén. A vizek, pedig folyton fogyának a tizedik hónapig; a tizedikben, a hó első napján meglátszának a hegyek csúcsai."
(1Móz 8: 4, 5)
Itt az Írás megint számokkal halmoz el bennünket. Kiszámíthatjuk belőle, hogy mikor zajlottak le ezek az események, és beilleszthetjük azokat a földtörténeti korba, hogy tisztán lássuk a jelenségeket. A Vízözön kezdetétől százötven nap (öt hónap) telt el, majd hetvennégy nap múlva meglátszanak a hegyek csúcsai. Ez a mai időegységekkel mérve többszázezer évet is jelent, hisz egészen más periodicitással mérték az akkor élő emberek ezt. Az égitestek is belerendültek ebbe a változásba, és azok mozgásának törvényei is módosultak tőle – főleg a mozgásuk jellegét tekintve. Sőt, ekkor pusztult el például a Naprendszer ötödik bolygója a Mars és a Jupiter között. A Föld is ez idő tájt kezd 'visszafelé' forogni. A Földön a Himalája is ekkor kezdett meglátszani, felemelkedni, miután a Hindusztáni lemez Eurázsiának ütközik. De lelassult mozgása miatt még alacsonyabb az Ararátnál (a mai Törökország egyik hegycsúcsa), az akkori világ legmagasabb pontjánál. Majd később gyűrődik föl egyre jobban, idestova nyolc kilométeres magasság fölé. Még ma is emelkedik! Többek között ez, és a hozzá hasonló, bár kisebb hegyek felgyűrődése, és az ellenpóluson lévő árkok létesülése tette lehetővé, hogy az a rengeteg víz – amely gyakorlatilag beborította a földet, még a legmagasabb hegyet is majd hét méterrel meghaladta – lefolyhasson, és újra megmutatkozzon a szárazföld egy kis része. Természetesen lényegesen kisebb része, mint korábban. A világűrből és a föld mélyéből érkezett vizek itt maradtak a földön, és hatalmas óceánokat, és a légkör páratartalmát hozták létre.
A víz körforgásának egy addig nem ismert formája bontakozott ki. A felszín pedig olyan mértékben barázdált és megnövelt felületű lett, hogy talán még meg is haladja a felülete a korábbi szárazföldi felületet. Isten újra kiszélesítette. 'Meglépte' a föld felszínét jelentő életteret. Ez biológiai szempontból is lehetőséget biztosít ahhoz, hogy a korábbihoz képest más élőlények (főleg emlősök az őshüllők helyett) népesítsék be a földet. Míg korábban a föld nedvességtartama mintegy önmagát öntözte, áztatta; addig merőben új dolog: az eső kezdte átvenni ezt a feladatot. A víz körforgása ezzel lényegesen felgyorsult, amihez más módszerekkel kellett alkalmazkodnia az élővilágnak. Míg korábban a páfrányerdők ragyogóan ellátták ezt a feladatot addig most szintenként rétegeződő őserdőkre, monszunerdőkre, fenyvesekre és havasokra volt szükség. Ehhez az emlősök is szívesebben és hatékonyabban alkalmazkodtak. Természetesen a légkör összetétele is erősen megváltozott. Legszembetűnőbb változás a megnövekedett víztartalmon túl az oxigén mennyiségének a rohamos emelkedése. Míg az Özönvíz előtt kb. 8%-a volt oxigén a légkörnek, addig mára ez az érték elérte a 21%-ot. Ez a hatalmas őserdők tevékenysége révén jöhetett létre (a talaj szilikátjaiból és más oxidjaiból, sóiból kioldva), amely arra hivatott, hogy a fentről jövő csapadék eloszlásában kulcsfontosságú szerepet töltsön be a belőle élő állatvilág számára. Egyébként csak haszontalanul zúdulna le, mint ma az olyan területeken, ahonnan a bioszférát már kiirtották.
"És lőn negyven nap múlva, kinyitá Noé a bárka ablakát, melyet csinált vala. És kibocsátá a hollót, és az elrepült, meg visszaszállt, míg a vizek a földről felszáradának. Kibocsátá a galambot is, hogy meglássa, vajjon elfogytak-é a vizek a föld színéről. De a galamb nem talála lábainak nyugvóhelyet és visszatére ő hozzá a bárkába, mert víz vala az egész föld színén; ő, pedig kezét kinyujtá, megfogá, és bévevé azt magához a bárkába."
(1Móz 8: 6- 9)
Miután százötven napig erőt vett a szárazföldön a víz, Noé negyven nap múlva nyitja ki az ablakot. Szintén megjelenik a misztikus szám. Jelzi, hogy Noé önmagával is kemény harcot vív. Tudjuk, hogy jóllehet, Noé Istennel jár, így szellemileg tiszta, mégiscsak egy tökéletlen ember, aki negatív gondolkodásra is hajlamos – főleg, ha még erre sarkalják is. Az aggodalom a legbölcsebbet is kétségbe ejti.
Igen, a családjában nyilván elkezdődött a követelőzés, vitatkozás, sajnálkozás, és egyéb szellemi atrocitások Noé felé. Ő természetesen helyesen kezeli ezeket. Mindazonáltal a lelkivilágát teljesen meg kell tisztítania ahhoz, hogy a leendő új világgal felvegye a kapcsolatot. Nem lenne helyénvaló, ha ezirányú tevékenységébe befészkelné magát a kétségnek vagy a haragnak bármilyen formája. Teljesen megtisztítja vágyakozásokkal teli szívét e negyven nap alatt.
Ezután engedi ki a hollót. A holló nem éppen a béke és a szépség jelképe: sokkal inkább a bú és a halál jelképei között tartjuk nyilván. Ez tehát jól jelzi Noé lelkivilágát. Szíve ugyan már tiszta, de fátylat borít rá a bánat, a halál gondolata az elmúlt emberiség és állatvilág miatt.
Nem, nem maga miatt bánkódik! Egyszerűen csak őszinte részvétet érez az elmúlt világ felett, annak minden hibája és gonoszsága ellenére. De később ez az érzés kitisztul, amikor előretekint a jövő teendői felé. Most már a béke hírnökét küldi el: eredj, nézd meg, elkezdhetjük-e már?
"És várakozék még másik hét napig, és ismét kibocsátá a galambot a bárkából. És megjöve ő hozzá a galamb estennen, és ímé leszakasztott olajfalevél vala annak szájában. És megtudá Noé, hogy elapadt a víz a földről."
(1Móz 8: 10, 11)
Jóllehet, Noé 'Ragyogó Hitű', mégsem mellőzheti leendő tevékenységének pontos megtervezését. Tudja, hogy most már egészen más feladat vár rá, mint az elmúlt esztendőben, vagy az azt megelőzőben. Ez más! A földön egy új élet csíráit kell elhelyezni, és kiterjeszteni. Nem mindennap kap az ember ilyen feladatot. A feladat világos előtte, de nagyon alaposan át kell gondolnia, hogyan lásson hozzá. Még nem tud semmit az új földről. Információt kell továbbra is gyűjtenie. Ez az első lépés. Itt a galamb, az majd segít. A nap alkonyára össze is gyűjt annyi információt, hogy annak figyelembevételével tovább tervezhet.
"És ismét várakozék még másik hét napig, és kibocsátá a galambot, és az nem tére többé ő hozzá vissza."
(1Móz 8: 12)
Újabb hét nap telt el a következő határozott cselekedetig. Tehát szellemileg most már kielégítően felkészült a jövő teendőire. Hogy teljesen biztos legyen a dolgában: kiengedi a galambot. Igen: pontosan gondolta, a galamb talált nyughelyet magának. Tehát ő is kimehet, s hozzáláthat nagy tervének végrehajtásához az isteni instrukciók szerint.
"És lőn a hatszáz egyedik esztendőben, az első hónak első napján, felszáradának a vizek a földről, és elfordítá Noé a bárka fedelét, és látá, hogy ímé megszikkadt a földnek színe. A második hónapban pedig, a hónak huszonhetedik napján megszárada a föld."
(1Móz 8: 13, 14)
Az előbb leírt idő-intervallumot mutatja be újra, távolabbról tekintve az időre, és újra megjelenteti a fenti eseményeket egy külső szemlélő szemével és szájával (40+7 +7+ a három madárröptetéses nap = 57 nappal; a hatszázadik esztendő első hó első napjától a második hó huszonhetedik napjáig szintén ötvenhét nap telik el!). Ez a külső szemlélő a Szó.
Noé hálaáldozata
"És szóla az Isten Noénak, mondván: Menj ki a bárkából te és a te feleséged, a te fiaid, és a te fiaid feleségei te veled. Minden vadat, mely veled van, minden testből, madarat, barmot, és minden földön csúszó-mászó állatot vígy ki magaddal, hogy nyüzsögjenek a földön, szaporodjanak és sokasodjanak a földön. Kiméne azért Noé és az ő fiai, az ő felesége, és az ő fiainak feleségei ő vele. Minden állat, minden csúszó-mászó, minden madár, minden a mi mozog a földön, kijöve a bárkából az ő neme szerint."
(1Móz 8: 15- 19)
Véget ért a rémálom, elkészültek a pontos tervek a jövőt illetően, most már – mintegy isteni parancsra – kiléphet Noé mindazzal, ami vele van, a bárkából. Ezt szintén kétszer írja le az Írás: kétféle szemszögből. Így tehát biztosítva van annak a valódisága és szükségessége. A bent lévők felsorolásában szerepelnek a következő kifejezések is: 'minden test', illetve 'minden, ami mozog a földön'. Ez határozatlanságnak tűnik, hisz felsorolta azokat az élőlényeket, élőlény-törzseket, amelyek bementek a bárkába, s így ki is jönnek. Ezek a 'testek' és egyéb 'földi mozgók' olyan élőlények, amelyek nem sorolhatók egyértelműen – legalább is az Írás idejének felfogása szerint. Régi félértelmes állatokkal, állatemberekkel, és egyéb transzmaterializált lényekkel, amelyek valamely ideiglenes átok hatása alatt léteznek itt, de idővel visszatérnek ők is eredeti helyzetükbe. Ők is jogot kapnak a szaporodásra, de materializált állapotuk feltételekhez, korlátokhoz van kötve – jóllehet magukat nem egy esetben halhatatlanoknak hirdetik. Jóval a Vízözön után is igen sok leszármazottjukkal találkozhatunk. Mára az anyagi világból jórészt kipusztultak, kikerültek, dimenziót váltottak, vagy átalakultak olyan lényekké, amelyekről ma az átlagember azt monda, hogy nincsenek. Általában tehát nem ismerjük fel őket, mégis lépten-nyomon a tevékenységeik eredményeibe ütközünk. Annál inkább jelen vannak az éteri, mentális, a kauzális világokban, vagy a hozzánk olyan közel álló fél-anyagi létsíkokon. Hatalmas teret hódítottak meg a kauzális síkokon, ott is főleg a virtuális térben, ahol is igen változatos világokat építettek föl, ahonnan is romboló tevékenységüket kiterjesztik az anyagi birodalmakba, és erősen pusztítják azt. Itt már annyi világ létezik, ahány emberi – végtére is azok elkorcsosult leszármazottai.
"És oltárt építe Noé az Úrnak, és vőn minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és áldozék égőáldozattal az oltáron."
(1Móz 8: 20)
Említettük már, hogy az Isten imádatának négy alapformája létezik: meditáció, égőáldozat, templomi imádat, és a nevének dicsőítése. Egy-egy fokozat természetesen magával vonja az előtte lévőt is. Tehát az állatáldozatokhoz elengedhetetlen a Rajta való mély meditáció, elmélkedés, de nem vonja magával a templomi imádatot, és a név dicséretét, vagyis a Róla szóló szervezett tanítást. Hisz a templom ekkor még az ég; a nevet, pedig hirdeti a teremtés. Tudjuk, hogy a Vízözön után az emberek már kevesebb ideig éltek (az élet felgyorsult, felpörgött, vagy helyet változtatott), így a tartós meditáció már nem alapozhatta meg az imádatukat. Tettekkel kell kimutatniuk az Isten felé megnyilvánuló szívállapotukat. Ezek a különféle imádati formák természetesen a különféle korok miatt is elsőbbséget élveznek, de valójában e négy forma együtt tette alkalmassá az Isten és az ember közötti helyes kapcsolatot. Az Édenből kifolyó víz egyebek között ezt a négy imádati formát is jelzi, valamint ezek egyenkénti alkalmazásának pontos szabályait, okát, célját, módját és kapcsolatát más módszerekkel. Erre is bőven fogunk útmutatást kapni, találni a Bibliában. Mindenesetre Noé most az égőáldozatot alkalmazta, mellyel tettlegesen kifejezheti háláját a csodálatos dologért, amelyet az Isten számára, és a vele lévőkkel megcselekedett. A szanszkrit Írások úgy magyarázzák ezt, hogy az égőáldozatok füstje egyre finomabb lényegre bomlik, s így járul az áldozat Isten elé. Ez így természetesen helyes, de a Védákban és a Bibliában is láthatjuk, hogy ezzel az Isten az ember szívállapotára és az Ő rá való fogékonyságra lát bizonyítékot, s ennek alapján tudja eldönteni, hogy milyen irányba szükséges továbbfejleszteni az ember ön- és istentudatát annak érdekében, hogy az illetőt visszanyerhesse, mint Fiát.
A Biblia alapján ezt a célt úgy lehetne megfogalmazni, hogy Isten a Mennyei Királyságba hívja az eltévelyedett embert, hogy részt vehessen a paradicsomi állapotok visszaállításában, és annak megőrzésében.
Az oltáron tehát a szívünk egy darabkáját adjuk az Istennek, hogy abból következtessen szeretetünk minőségére.
Az Úr ígérete
"És megérezé az Úr a kedves illatot, és monda az Úr az ő szívében: Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva; és többé nem vesztem el mind az élő állatot, mint cselekedtem."
(1Móz 8: 21)
Korábban sok-sok jajkiáltás és kiontott vér szava hatott fel Hozzá, a mennyekbe. Most viszont Noé hálaáldozatának füstje terjeng fel a magasba. Mennyire más! Az a Noé micsoda ragyogó hittel rendelkezik, ha mindezt a hatalmas munkát véghez tudta vinni, és az általa gondozott jószágokból először is Nekem áldoz, méghozzá minden nekem kedves fajtából. Ez az ember nagyon szerethet Engem! – gondolhatta magában Jehova, a Létező. Annyira szerette Istent és teremtésművét, hogy erejét és övéit nem kímélve Neki szánta egész életét. Minden tettében az Ő mennyei parancsa tükröződik. Tehát van ilyen ember is, még ha mégoly mélyre képes is süllyedni egyébként az emberiség. Van remény. Íme, bizonyította Noé. Ezért hát úgy határoz a Teremtő, hogy még egyszer egy ilyen pusztulást nem hoz a földre. Korábban többször is megtette, de az Özönvíz volt az utolsó. Ezután szisztematikusan ki fogja válogatni a Hozzá hűeket. Őket világméretű oktatási rendbe szervezi, kiképzi őket, hogy az egész emberiség körében megvalósítsák oktatási programját, és csak azokat fogja a továbbiakban pusztulással súlytani, akik tudatosan választják a Vele való szembeszegülést. Többé nem enged elpusztulni egyetlen lelket sem, amíg az megfelelő oktatásban nem vett részt, s ez után nem bizonyította a tetteivel, hogy Mellette, vagy Ellene kíván-e állást foglalni. Kitűnik, hogy lassan, lépésről lépésre állásfoglalás történik a világméretekben felmerülő vitakérdésekben.
Sátán szerint ugyanis mindenki, kivétel nélkül elfordítható Istentől, ha valamilyen vágyánál, vagy félelménél megragadja őt. Eddig ez igaznak is tűnt. Most viszont Noé által bizonyítást nyert az ellenkezője. Korábban is voltak már bizonyítékok, de azokat még nem lehetett az egész emberiségre alkalmazni. Minden Sátán által felvetett vitakérdést egyértelmű módon fog tisztázni a Teremtő azok javára, akik egy új világ alapjait fogják képezni. Így a történelem felhalmozott bizonyítékai nyújtják számunkra a kézzel fogható reményt. Ha az összes kérdés tisztázhatóvá válik; akkor jön el Armageddon; ahol a fent említett bizonyítékok fogják szolgáltatni a jog-alapot az ítéletek végrehajtásához, s a vitakérdéseknek az új világból való örök száműzéséhez. Következésképpen ott azok már föl se merülhetnek.
"Ennekutánna míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szünnek."
(1Móz 8: 22)
A fent említett vitakérdések biztonságos tisztázásához szükség van az emberi vágyak ilyen fajta anyagi megnyilvánulására, de csak úgy, ha az tényleg a felemelkedésben segíti őket (legalább némelyeket). Nyilvánvaló, hogy az anyagi teremtésműbe zárt emberiségnek nem a teljes része téríthető vissza Istenhez, de ha valamennyivel is ez megtehető, akkor az csak úgy, ha folyamatosan szembeállítjuk őket a negatív helyzetekkel, és tetteik következményeivel, visszahatásaival. Ezért még az összes arra méltó ember vissza nem tér Istenhez, a fenti versben leírt kettősségek hatása alatt kell élnünk.
Vetés és aratás: – tetteik és azok következményei. Hideg és meleg: – az élet kellemes és kellemetlen oldalai. Nyár és tél: – jó karmák és rossz karmák (életszakaszok). Nap és éjszaka: – megnyilvánulás és megnyilvánulatlan állapot; élet és halál.
Valójában, ha az összes arra érdemes embert szembeállította Isten a tetteik következményeivel, akkor ezzel az egész emberiséget megmentette. Hisz akinél teljesen nyilvánvalóvá vált a totális rossz, a teljes gonosz állapot; azok valójában nem az Isten teremtésművének a részei, az Ő szemében eleve nem is léteznek – mint emberek. Csupán a teremtésműve számára bizonyítja amazok elítélésének jogosságát, és szükségszerűségét.
